Saját írások

Válni vagy változtatni?

Válni vagy változtatni? Egy párkapcsolatnak a kölcsönös szereteten, megértésen és nem utolsó sorban az egyenrangúságon kellene alapulnia. Ám sok házasság, élettársi viszony egészen más képet mutat. Az egyik fél kontrollálni, manipulálni, sőt bántalmazni próbálja a másikat. Ha nem is fizikálisan, de verbálisan. Így lesz a szerelemből gyűlölet, az összetartásból ellenségeskedés. De vajon minden esetben szakítással kell-e végződnie egy ilyen kapcsolatnak?

Egy párkapcsolatban nem normális, ha mindenért téged hibáztatnak, ha nem tudod megbeszélni a problémákat a pároddal anélkül, hogy ne zárkózna magába duzzogva. Nem normális, hogy állandóan kiabálnak veled, megkérdőjelezik a képességeidet, leszólnak, kritizálnak téged és élcelődnek a rokonaidon, barátaidon. Nem normális, ha folyton azért piszkálnak, mert keveset keresel, sokat eszel vagy éppen nem takarítasz megfelelően. Az pedig végképp megbocsáthatatlan, ha a szülőként állítanak be alkalmatlannak, különösen a gyermekeitek előtt. A verbális erőszak ilyen és ehhez hasonló eszközeit sok családban alkalmazzák, és sajnos nem mindig csak a házastárssal szemben.

Gyakori, hogy korábban mintaértékűnek hitt családokról derül ki, hogy az egyik fél ellenségesen viselkedik a többiekkel. Ezek a helyzetek ugyanis kizárólag a négy fal között, négyszemközt vagy a szűk családban történnek, a külvilág ezekből mit sem sejt. Az áldozat vagy áldozatok pedig nem is mernek beszélni róla kívülállóknak, mert tartanak tőle, hogy senki sem hinné el „arról a rendes emberről”.

Szakértők szerint – és én is így gondolom – ha a verbális erőszak olyan mértékű, ami már tönkreteszi a hétköznapok mellett a házastárs, sőt a gyermekek önbecsülését, mindent meg kell próbálni, hogy véget vessünk annak a kapcsolatnak. Feltéve, hogy a másik fél semmilyen hajlandóságot nem mutat a változásra, akár az egyéni terápia, akár párterápia segítségével.

Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, melyek – bár nem fényesek – még tolerálhatóak, mert például vannak olyan időszakok, amikor a párkapcsolat működni látszik. Ilyenkor további javulást úgy lehet elérni, ha az áldozatnak sikerül visszaszereznie önbecsülését, lelkileg felvérteznie magát az esetleges újabb támadások ellen.

Ha van önbecsülésem, hiába mondják rám, hogy alkalmatlan, kövér, buta vagy éppen csúnya vagyok, lepereg rólam, mert elfogadom magam és tudom, hogy ezt is érdemlem. Ha a másik fél nem képes engem jónak, megfelelőnek látni, az az ő problémája.

Ha van önbecsülésem, mondhat bárki bármit a családomra, a származásomra, nem foglalkozom vele, mert csak magát minősíti.

Ha van önbecsülésem, igyekszem normálisan kommunikálni a párommal, de ha ő ezt nem viszonozza, nem veszem magamra.

Ha van önbecsülésem, képes vagyok szeretetemmel, a történések átbeszélésével megvédeni gyermekeinket az ilyen légkörből eredő negatív hatásoktól.

A kulcs tehát a megfelelő önértékelés, amit senki sem rombolhat le vagy vehet el tőlünk. Csak mi mondhatunk le erről az erőről, de jó hír, hogy vissza is szerezhetjük. Persze elképzelhető, hogy a sok fájdalmas tapasztalat miatt nehezen érjük el a megfelelő önbecsülést, de hatékony segítséggel – ilyen lehet a kineziológia és a coaching - fejleszthető és megőrizhető ez a pozitív énkép, ami aztán képes lehet gyökeresen megváltoztatni a párkapcsolati szerepeket is: az alá-fölérendelt viszonyt egyenrangúsággá alakítva.   

-